A tantra jógában dinamikus gyakorlatok segítségével - az izmok fizikai szintjén túl - ezekkel az energiákkal dolgozunk. A gyakorlatok célja részint az önismeret, s ennek kapcsán egy tudatosabb élet, részint pedig az alsó, muládhára csakrában szunnyadó kozmikus energia, a kundalini shakti felébresztése. Kundalini istennő az indiai mitológiában Siva női oldala, aki az isteni Saktit (teremtő erőt) személyesíti meg. Azt a teremtő energiát, amely minden létezőt megformál, legyen az anyagi vagy tudati természetű. Ő képviseli a természet azon képességét, hogy öntudatra ébredjen és fölismerje önmagát. A tantrák úgy írják őt le, mint az emberi testben szunnyadó titokzatos erőt, amely megfelelő módszerekkel – sajátos meditációkkal és különleges erejű jógagyakorlatokkal – fölébreszthető.

A jógának nevezett eljárás a legkorábbi hindu iratokban már megtalálható, s bár végleges, kései megfogalmazásában Patandzsali nevéhez fűződik, eredete éppúgy, mint a többi nagy archaikus szintézisé, az asztrológiáé, az alkímiáé, az aritmológiáé, az őskor messzeségében elvész.

A jóga célja a tudat tevékenységének felszámolása. Ez azt jelenti, hogy olyan módszer alkalmazása, amelynek segítségével az ember a tudat szüntelen képalkotó kényszerét megszünteti. A képek kényszerű alkotása, amit a hindu hagyomány szamszárának, a görög hagyomány anankénak hív, teremti az emberi életben azt a reménytelen zavart, amelyből más úton, mint a jóga – az egyesülés – segítségével, vagyis a szellem ősállapotába és univerzális egységébe való visszatérésével, nem tud megszabadulni. A jóga ezt a szamszárát építi le, a sokszerűséget, a zavart, a tévedést, mindenekfölött mindennek első okát, a szamszára gyökerét: az egyéni Én tudatát.

Sok jógázó számol be arról, hogy gyakorlás után úgy érzi, mintha megváltoztak volna az “energiái”: akadálytalanul áramlik, több van belőle vagy esetleg finomabb, csendesebb, egyenletesebb energiaáramlást tapasztalnak. Az otthoni gyakorlást úgy is megtervezhetjük, hogy tudatosan befolyásoljuk vele a test két fő energiatípusát: a pránát és az apánát.

Az ősi indiai tanítások szerint a prána a rekeszizom felett helyezkedik el, és felfele irányul; “férfias” energia, a szívet és a légzést irányítja. Az apána a rekeszizom alatt található, és lefele irányul; “nőies” energia, a hasi szervekre, a medencére és a lábakra van hatással.

Érdemes előre eldönteni, melyik típusú energiát szeretnéd erősíteni, majd ez alapján kiválasztani a megfelelő pózokat. A fordított testhelyzetek például növelik az apána energiát, míg az álló ászanák a pránát erősítik. Az előrehajlások és az alátámasztással végzett gyakorlatok lecsendesítik mindkét energiatípust - a pránát és az apánát is. Ha szétszórtnak vagy fáradtnak érzed magad, az apánát érdemes erősíteni, míg tompa, érdektelen hangulatban a prána energiáját kell növelni. (Yoga Journal)

A hangoltság feltétele a tükörsima kedély, mint Kínában, a vídjá (éberség), mint Indiában mondták, és ami azt oly nehezen megvalósíthatóvá teszi: nem a korszak, hanem a korrupt élet szétszórt nyugtalansága, más szóval az avídjá (alvajárás). A hangoltság ilyen állapotban nem realizálható. E szétszórt nyugtalanságból a körforgás (szamszára) zavarában az emberi szellemnek semmiféle magasabb fokú állapota nem érhető el. Az ember centruma ebben a létben nem is valódi lénye, hanem egy biológiai, pszichológiai, szociológiai és egyéb residuumokból képződött mag, amely szüntelenül változik, de a halálban felbomlik, mert végül is semmi egyéb, mint koncentrált életéhség.

A buddhizmus azt tanítja, hogy az emberi ént az életszomjúság (trisná) teremti átélt vágyakból és ösztönökből, kívánságokból és sóvárgásból sűrűsödött, és ez az, amely olyan őrületszerűen tapad a világhoz, mindig újra és újra kénytelen testet ölteni abban a hiszemben, hogy az élet óceánját meg tudja inni, miközben egyre szomjasabb és szomjasabb lesz. (...) Ezt az ösztönt Orpheusz, később Maximus Confessor egyházatya pathénak nevezte. Ez a hindu káma. BöhmeGiernek mondja. Ez az az életsóvár lény, amelyet a Védánta dzsivának hív.

Újabban megkísérelték, hogy a szétszórt nyugtalanságot lélektanilag magyarázzák. Elnevezték extraversiónak, szembeállították vele az introversiót, később azonban, amikor az elmélet mégis túl primitívnek mutatkozott, a középre helyezték a centroversiót. Az elmélet alapjában hibás. A kifelé fordulás nem jelent a külvilágban való szétszóródást és nyugtalanságot, a befelé fordulás nem jelent nyugalmat és összpontosítást. Az emberi lény ritmikusan fordul ki és be és a centrum felé, a világosba, a sötétbe és a középre. Egy jang, egy jin, egy jen. A dolgot egyébként sem az dönti el, hogy az ember merre fordul, hanem az, hogy sóvár életéhség uralkodik-e rajta, vagy ő uralkodik az életéhségen. Mint minden esetben, a modern szcientifikus gondolkodás nem tud mást, mint egymást kizáró ellentét típusokat szerkeszteni, legfeljebb még a szélsőségek között valamely kiegyenlítő lehetőséget teremteni. A hagyományban a dzsíva, az életéhségben nyugtalanul szétszóródó ember nem más lény, mint az Átman, az éber és tükörsima kedély. A kettő egymást nem zárja ki. A dzsíva és az Átman között fokozati különbség van. dzsíva az az ember, aki a világ sokszínű ragyogásában elveszetten nem tud mást, mint fogadni mindazt, amit sorsa eléje hajít, a káprázó világ gomolygásában tévelyeg, és azt vakon élvezi, szellemi javait eltékozolja, mialatt a nem-létezőben elpárolog. Átman az az ember, aki az életéhséget megfékezi, aki sóvárgását, a középponti vonzatot (pathé, káma, jin) kikapcsolja, és mit számít, hogy a káprázat világának varázsa elveszett, ha a lét magasabb fokozatai számára alkalmassá válik. A hindu metafizika azt mondja, hogy az ember a világ szabadesésében nyugtalanul szétszóródva alvajáróvá vált (avídjá), de felébredt (vídjá).

A kinyilatkoztatásra hangoltnak lenni annyi, mint az alapállást megvalósítani, mint bölcs csecsemőnek, vagyis ébernek lenni, az életéhséget kikapcsolni, a szamszárából kilépni, és a sóvárságot megszüntetni. Ez az állapot, amit megérteni könnyű, mert nincsen benne semmi természetfölötti: „A nagy útban nincsen semmi titokzatos”. De ez az, ami nehéz, mert elérése az embertől a legnagyobb szellemi megerőltetést követeli.

Az ÁSZANÁK GYAKORLÁSÁBAN két ösvény van jelen. Az egyik a kifelé irányuló, kifejező vagy kifelé mutató ösvény, mely az Önvalót a test felé, a pórusok, bőr és a periféria felé mozdítja. A másik a befelé irányuló, intuitív út, amikor magukat a test eszközeit mozdítjuk az Önvaló felé. E két ösvény egysége a testnek a lélekkel és a léleknek a testtel kötött isteni házassága. Ez a meditáció.

Az ászana megvalósítása során meg kell tanulnunk úgy kifejezni a póz külső formáját és szépségét, hogy közben nem veszítjük el a belső figyelmet. A bőr olyan érzékszerv, mely nem cselekvő, hanem befogadó. Minden cselekvést befogad, de ha túlzottan megnyújtod a tested a gyakorlás során, a bőr veszít érzékenységéből, és nem küld üzenetet az agynak. Nyugaton hajlamosak vagytok túlzásba vinni a nyújtást. Kapni akartok valamit. Gyorsan akarjátok csinálni. Sikerrel akarjátok végrehajtani a pózt, de nem érzékelitek a reakciót. A szövetek olyan mértékben megnyúlnak, hogy azzal érzéketlenné teszik az érzékszervet, és emiatt a cselekvés nem tükröződik vissza az elmében. […]

A cselekvés és az ismeretszerzés idegei közötti tökéletes egyetértés és összhang maga a jóga.

Mikor a talajon ülünk, a lábunkat magunk előtt behajlítva, a derekunkat jól magunk alá kell húzni. Ez nagyon fontos. Ha derekunk, alsótestünk vonala megtörik, akkor a fej előrebillen, és a teher a hátra és a vállakra nehezedik. Amikor alsótestünk befelé hajlik, akkor a fej egyensúlyba kerül a nyak tetején,  és nem válik nehézzé.

A tekintetünket lefelé irányítva tartsuk nyitva szemünket! Talán úgy tűnik, hogy csukott szemmel könnyebb összpontosítani, de valójában a csukott szem álmosságot és figyelmet elvonó gondolatokat idéz elő. Amikor lefelé nézünk, vigyáznunk kell, hogy az állunk ne menjen lejjebb, a fej középen és egyensúlyban álljon a nyakon!

Nagyon fontos, hogy a felsőtestben semmilyen erőfeszítés ne jelentkezzen. Ezért úgy kell ülnünk, hogy a test súlypontja határozottan a test alsó részére essen. Ennek eléréséhez a legmegfelelőbb a fél-, és teljes lótuszülés, mivel ezeknél helyes egyensúlyba kerül a test. A keresztbe tett lábakon kívül lehetséges azonban más tartás is. Széken ülve és állva is megtartható az egyensúly, a test alsó részére eső súlypont. Azok, akik nehéznek találják az ülő- és állóformát, le is fekhetnek. Fekve és állva nyissuk szét a lábat vállszélességnyi távolságra, és tegyük a kezünket kényelmesen a csípőnkre! Ha széken ülünk, kicsit nyissuk szét a lábakat! Ne hajoljunk hátra, tartsuk a gerincet egyenesen, hogy a test tartsa a súlyt, ne a szék!

Bár nem fontos teljes lótuszban ülni, mégis ez a legjobb helyzet, hogy hosszú ideig stabilan maradjon a test.  Az egyensúly megtartására jobb mindkét lábat a combra helyezni, mint csak az egyiket. Amikor teljes lótuszban ülünk, fontos, hogy a talpak felfelé mutassanak. Talpunk legtöbbször lefelé néz, és érinti a földet, akár állunk, járunk vagy széken ülünk. Ahhoz azonban, hogy megérezhessük a világegyetem teljességét, fontos, hogy időnként az egek felé fordítsuk. Amikor helyesen tartjuk, ott érezhetjük a csí (kí, energia) áramlását. Amikor rosszul tartjuk, a csí áramlása nem lesz folytonos. ( A hétköznapokban az áramlás elősegítésére sokan azt javasolják, hogy sokat kell mezítláb járkálni, mert a talajjal való közvetlen érintkezés elősegíti a csí áramlását.)

Amikor teljes lótuszban ülök, alacsony párnát használok. Miután leültem, a derekamat befelé, magam alá húzom, aztán a testemet előrebillentem, hogy a súlypontom a két lábam között legyen. A test előre billentése nélkül nehéz a lábakat teljes lótuszba tenni. Amikor fél lótuszban ülünk, jobb, ha egy kicsivel magasabb párnát használunk. Itt is, mint a teljes lótusznál, fontos, hogy az alap stabil legyen. Ennek jó módja, ha a derekunkat hátranyomjuk, mielőtt jól magunk alá húznánk. Majd a hasunkat néhány nyugodt, mély lélegzettel rögzítjük.

Még egy fontos dolog, hogy a végbél záróizmát kicsit megfeszítjük, nem nagyon, csak hogy a farokcsont alatti rész kicsit feszes legyen. Ez kulcsfontosságú, hogy a kellő feszesség érzete az egész testben jelen legyen. A helyes testtartás feszes, mégis laza.

Elengedhetetlen az egyenes hát. Mindenki másképpen tartja magát, de ha a hát nem egyenes, a csí nem tud akadálymentesen áramlani. Erre nagyon hamar rá lehet jönni, ha sokáig ülsz, és figyeled, hogy hol fáj. Ha a derekadnál fáj, ez azt jelenti, hogy kifelé nyomod, nem befelé emeled. Ha a vállad feszül, az azért van, mert a nyakad és a fejed előrehajlik. Ha a hátad fáj, a tüdőd mögötti részen, annak az az oka, hogy a csí ott akadt el, ami pedig azt jelzi, hogy az ülés alatt nem tudod elég hatékonyan kihasználni az energiádat. Az energia hatékony felhasználása testileg azt jelenti, hogy a testtartásod határozott, egyenes és helyes, míg szellemileg egyértelműen tudatában vagy, mit csinálsz.

Ezt gyakran azzal a technikával érem el, hogy először is, a fentebb leírt módon ülök: a derekamat befelé húzom és az alhasi részt előrenyomom, hogy a súlypontom a lábam közé essen, és ezzel egy nagyon szilárd alapot hozzak létre. Ezután a figyelmemet a nagyfokú csíáramlásra irányítom, amely a farokcsonttól egészen a fejtetőig halad. Ezt csível serkentem, amely még több energiát eredményez.

Első hallás után nem feltétlenül biztos, hogy azonnal sikerülni fog a megvalósítás. Valószínűleg mindenki magának tanulja meg, hogyan is kell ezt csinálni. De ha kitartó vagy, biztos, hogy sikerül.